Agresszív pásztorkutyák

Lassan már négy évtizede járom a természetet, többnyire egyedül, az év minden hónapjában. A madarakat figyelem, de megcsodálom a lábatlan gyíkot, elidőzök egy bokor előtt. Elfelejtem a napi gondokat, több száz méteres körzetben felcsendülő madárdal elmondja nekem, mi történik akkor, abban a pillanatban a területen.

Örömmel hallgatom az énekes madarakat, a vándoroknál keresem a távoli tájakról hozott, eltanult strófákat. Ám felfigyelek a szajkó, a feketerigó riasztására, a hollók hangjára, és mostanság komolyan veszem jelzésüket. Ezek a madarak nem csak az ember jelenlétét jelzik, hanem a vadét is, és most, amikor hallani és látni, hogy sok a medve, jól jön a madarak ismerete.

Ma már nem járok egyedül az erdőre, a túlszaporodott medvék miatt ugyanis megsokszorozódott a pásztorkutyák száma. Ezen ebek legtöbbje földön fészkelő madarak tojásaival, fiókákkal, őzekkel, gidákkal, szarvasborjakkal, vadmalacokkal, nyúlfiakkal táplálkozik, ragadozó életmódot folytatnak, nagyon agresszívek.

A minap egy sereg pásztorkutya támadott meg, négyszáz méterre lehettünk a nyájtól, amikor a kutyák elindultak felénk, egyikük elvágta az utunkat, a másik egy nagy ívet leírva a hátunkba került, majd kettő oldalról ránk rontott, pillanatok alatt körbevettek, semmilyen menekülő utat nem hagytak. A társammal egymásnak hátat vetve, bottal a kezünkben hadakoztunk, később megjelent a pásztor is, szemmel láthatóan illuminált állapotban, esze ágában sem járt, hogy rászóljon a kutyákra. Egyik eben sem volt kolonc. Ha egyedül lettem volna, nem is jó belegondolni, mi történt volna.

Kelemen László