Hirmondo
Hirdetés
Hirdetés

Medvefesztivál Székelyszáldoboson

Medvefesztivál Székelyszáldoboson Gazdaság

Román Richárd (Ricsi) vadőr barátom szólt, hogy egyeztetett egy idős vadásszal, akivel interjút szerettem volna készíteni, és mehetek Székelyszáldobosra. Rég vártam ezt a pillanatot, azt, hogy egy olyan emberrel beszélgethessek, aki egész életét a vadászatnak szentelte. Vártam, hogy meséljen, milyen volt régen a vadászat, hogy mik történtek az akkori időkben. Minden bizonnyal számos története van a tarsolyában, és tapasztalata is bőven, tud majd tanácsot adni, hogy mit tegyünk akkor, ha medvével találkozunk az erdőn.

 

Elhagytam a falut jelző táblát, poros út vezetett a megadott házszámig, és amikor beléptem a kapun, megláttam az udvar közepén álló, ősz hajú embert. Már várt, és széles mosollyal mondta, „jöjjön csak bennébb, fiatalember, jó helyen jár, itt van Tokos Vilmos birtokán, jöjjön-jöjjön, nézzem csak meg jól magamnak, mert már sokat hallottam magáról, olvasom a cikkeit”. Vidám hangulatú, alacsony, határozott embernek tűnt, és igazi férfi módjára fogott kezet, erős markolata jelezte, nemcsak vadászott, dolgozott is élete során. Amikor bemutatkoztam, nyomban a családfám után kezdett érdeklődi. Amire az udvaron lévő asztalhoz értünk, már mindent elmondtam felmenőimről, amit úgy véltem, tudnia kell.

A nyári nap a delet mutatta, a látóhatáron nyugat felől szürke felhők gyülekezetek, meg is jegyezte Vilmos bátyám, ebből még egy futó permét kaphatunk. És biza, be kellett húzódjunk a nyári konyhába egy rövid időre, amíg az eső leverte a port az útról. Majd újra felragyogott a nap, és folytattuk a beszélgetést. Az asztal mellől hátra lehetett látni a tyúkudvarra, figyeltem a tyúkokat, a fiatal csirkéket. Magamban hasonlítgattam az enyémekhez, nem rég lettem baromfitartó, és a méretekből próbáltam lekövetkeztetni, jó úton járok-e a csirkenevelés területén. Egy füstifecske villámgyorsan húzott be az istállóba, és a következő pillanatban már hallatszott a kis fecskék élelemkérő csicsergése. Ez az a hangulat, amit nagyon szeretek falun.

Régen volt olyan hajtóvadászat, amikor egy hajtásból harminc medve jött ki

Elővettem a diktafonomat, szóltam, hogy rögzítem a beszélgetést. No, no! – mondta erre alanyom – előbb egy pohár pálinkát. Máris az asztalon termet az üveg, és három pálinkás pohár. A székely vendégszeretetet nem kell különösebben bemutatni, koccintani kellett, de megúsztuk, hogy mindenáron meg kelljen inni, legalább egy pohárral, ezért, meg azért, meg amazért. Nem ittunk a jó illatú és kinézetű szilvapálinkából, már azért sem, mert az interjú után Ricsivel mentünk fel a medvelesbe. „Isten éltesse!” – ürítette ki a pohár tartalmát Vilmos bácsi: „Na, most kezdhetjük.”

 

A háború és az orvvadászat

– Kilencéves koromban kezdődött minden – fogott bele a történetbe Tokos Vilmos. – Ebben a korban kezdtem el a vadászokkal járni, hajtani, ekkor 1949-et írtunk. Nagyon szerettem kint az erdőn lenni, a hajtásban, a felnőttekkel. A háború után sok puska maradt vissza, a háború és az orvvadászat majdnem teljesen kipusztította a vadállományt. Ha valaki látott egy medvenyomot, annak nagy híre volt, minden vadász meg szerette volna nézni. Aztán a vadászok elkezdték védeni a vadakat, és nyolc, tíz év alatt megsokasodott a vadállomány. 1953-ban volt a legelső medve meglőve itt, Erdővidéken. Nagy medvefesztivál volt akkor, annyi nép sereglett össze ezen az udvaron, hogyha a pápa jött volna ide, sem lettek volna többen. Akkor a nagybátyám lakott itt, aki híres vadász volt, éppen csak a vadakkal nem tudott beszélgetni. Lett is belőle nagy cirkusz.

Úgy történt, hogy nagybátyám disznót vágott nálunk, december derekán, amikor vadászok érkeztek hozzánk Vargyasról, hogy menjünk el vadászni. Szekérrel jöttek, Vásárhelyi Gyuri bácsi, Boros Pista bácsi és még két tanító-igazgató, az egyik itt volt tanító, Kolumbán Mózes, a másik Olaszteleken, Becsák Ferencz, ha jól emlékszem. Boros Pista bácsi, aki akkor fiatal volt, frissen lett vadász. Gyuri bácsi pedig már tapasztalt volt, aki mindet tudott akkor a vadászatról.

 

„Ne fussatok, fiaim, elintézem én!”

 

Még a disznót fel sem dolgoztuk, amikor Boros Pista bácsi mondta, hogy menjünk fel a Valájvíz oldalára – az a rész a legmagasabb itt, a száldobosi vadászterületen –, Kovács Gerőnél a lovakat bekössük a pajtába, a szomszédja majd ügyel rájuk, mi pedig körbevadásszuk a területet. Hárman voltunk hajtók. Az egyik hajtó a szomszédból, Bot Gyula 56 éves volt akkor, én vele mentem, 13 éves voltam. Ki volt adva, hogy tőle 50 méternél távolabbra ne maradjak le, hogy halljam a hangját. A másik hajtó az olaszteleki Kolumbán Pista volt, a tanítónak a testvére.

A negyvenes évek végén, ha valaki látott egy medvenyomot, annak nagy híre ment

Megkezdődött a hajtás, megyünk el őfelé, mikor egyszer csak halljuk „ritty-puff, ritty–puff”. Mikor odaértünk, ahonnan a lövések hallatszottak, az újdonsült vadász, Boros Pista azzal fogadott, hogy előjött négy medve a ciherből, előre még azt hitte disznók, mert havasok voltak, a legnagyobbat megnézte, és lőtt. A medve megfordult, visszament a sűrűbe. A társaság összegyűlt. Vérzett jól a medve. Menjünk utána – mondták a tanítok. Vásárhelyi Gyuri bácsi pedig azzal csillapította a harci vágyukat, hogy hadd pihenjen meg a vad, mert ha megpihen, a láz elüti, megfekszik, és könnyebb elbánni véle. De nem lehetett bírni a tanítókkal, fiatalok voltak, nyomba akartak menni a sebzett medve után. Elindultunk a vérnyomon az öreg hajtóval, volt egy jó kutya, a Boros Pistáé, én vezettem. A másik hajtó nem került elő, majd később tudódott ki, hogy a medvéket õ költötte fel, és amikor meglátta azokat, úgy elszaladt, hogy Olaszteleken kötött ki, meg sem állt hazáig.

Na, elég az hozzá, hogy mi mentünk a nyomon – aki tudja, hogy hol van a fülei árok, az el tudja képzelni, milyen úton. A Sárgás árkához érve újra hallottuk, hogy „rity-puff, rity-puff”, szólott a puska. Mikor odaértünk a vadászhoz, láttuk, hogy a medve olyan nyolcvan méterre tőle tépi magát, gyomorlövést kapott. Az akkori, sima csövű puskáknak messze volt ez a távolság a lövéshez. Akkor még csak olyan puska volt, hogy kakassal húzódott fel. A medve egyszer csak megszökte magát, és neki iramodott Boros Pistának és a két igazgató-tanítónak. Azok sem voltak restek, megiramodtak, mert épp úgy alakult, hogy mindegyiknek üres volt a puskája, nyúlkáltak sűrűn a zsebükbe, de nem tudtak újratölteni. Mi is megfutamodtunk Gyula bácsival.

A tanítók fel akartak mászni egy fára, de nem sikerült. Tapasztalata nem volt addig még senkinek – nem lőtt medvét senki itt, Erdővidéken –, nem tudtuk, hogy a medve elől nem lehet elfutni, sőt még rosszabb, mert ha megállsz, akkor még esélyed van, de ha meg találtál futamodni, akkor véged. Ha egy kiskutya elől is el akarsz szaladni, az is megharap, nemhogy egy medve. Közben jött hátúról Vásárhelyi Gyuri bácsi, kérdezi, hova futtok, mondtuk a medve elől. Ne fussatok, fiaim, még ha szőre súrol se, ne fussatok, elintézem én. Mikor a medve kibillent a marttetőre, olyan húsz–harminc méterre lehetett, az öreg, puff, meglőtte, a medve pedig begurult az árokba.

Na, amikor ez a medvecécó lezajlott, és hazahozódott az udvarra, ami nép volt ottan, azt nem lehet elmondani. Aztán jött a vadőr, aki ügyes ember volt, Vén Farkas Sándornak hívták. Õ irányította le a medvenyúzást. Teli volt a kert csodálkozó emberekkel, odavolt felhúzva a medve – mutatott az épület irányába a mesélőm. – A vadászok miközben a történetet elevenítették fel, poharazgatás közben, addig a vadőr a segédjeivel elosztotta a húst. Később derült ki, hogy a segédek legalább hatvan embernek, főleg rokonoknak adtak a medve húsából. A poharazgatás szabadjára engedte a beszélgetést. Emlékszem, hogy Vásárhelyi Gyuri bácsi egyszer csak azt mondja, kellett volna hagyjam, hogy közelebb menjen a medve a tanítókhoz, hogy egyszer én is lássak úri fost, de a gyereket néztem, nehogy feléje forduljon – mesélte ezt már szinte hahotázva Vilmos bácsi.

Tokos Vilmost már kilencéves korától beszippantotta a vadászok világa

– Aztán elosztották a húst, vége az lett a medvefesztiválnak, hogy akkor híre kelt – akkor még nem volt, hogy szabad-e, nem szabad-e medvét lőni, és akkor még Udvarhelyhez tartoztunk –, hogy elvették Boros Pistától a puskát.

Akit egyszer megijesztett, az mindig fog félni

 

Vilmos bácsi olyan ízesen szőtte egymásba a történeteket, hogy nekünk nem volt más dolgunk, mint nagy izgalommal hallgatni, és elképzelni a történteket.

– Egy másik alkalommal épp Ricsi édesapjával, Román Sándorral együtt mentünk ki a mezőre. Akkor még nagyon fiatal volt, a kollektív idejében, annak is a vége felé, nekem a faluvégén, fent volt egy törökbúzásom, belekaptak a disznók, és kimentünk, hogy lőjünk ki belőlük. Mikor elindultunk, még jó időnek mutatkozott, de mire kiértünk, el kezdett cseperegni az eső, majd besötétedett, olyan sötét lett, mint a korom. Nekem egy kézi lámpám volt, nem olyan, mint amilyenek ma vannak, hogy a határt bevilágítod vele, épp csak valamennyit világított, úgy fogtam a kezembe, és lőttem.

Mikor a törökbúzáshoz értünk, hallottuk, hogy ropog, bent vannak a disznók. Mondtam Román Sándornak, hogy álljon meg a föld szélénél, és én a borozdán közelítem meg őket. Mikor már annyira közeledtem, felkapcsoltam lámpát, ekkor egy akkora medve állott fel két lábra, amilyent nem minden nap lát az ember. Fel voltam készülve a lövésre, ha disznó lett volna, meg is tudtam volna lőni, így egyet a levegőbe lőttem, a medve megfordult, és elszaladt. Valahogy olyan irányt vett, hogy Sanyitól egy lépésre szaladt el. Kiderült, hogy bocsos medve volt. Na, a társam azt is mondta, többet nem jön vadászni, nem is lett belőle vadász, pedig az õ apja vadászember, és őt még a disznó is hasította fel.

Ez volt az a pont, amikor szükségét éreztem megkérdezni Vilmos bácsit, hogy félte a medvétől?

A sűrűben nem tudhattad, disznó fekszik vagy medve, ilyen helyeken gyakran együtt vannak

– Ismertük a medve erejét, láttunk néhány balesetet az akkori vadászkollégákkal, de nem lehetett rólunk elmondani azt, hogy féltünk. Ha félek a medvétől, és emiatt nem merek vadászni, akkor tényleg jobb, ha otthon maradok, és bebújok az ágy alá. Annyira meg tud ijedni az ember a medvétől, hogy azután mindig benne marad a félelem. Volt olyan eset, mikor egyik vadászhoz közelkerült a medve, és ijedtébe melléje lőtt, a vadászmester pedig mikor huncutul megjegyezte, olyan közel volt a medve, akár fejszével is fejbe üthette volna, a vadász azt válaszolta, képzelje el, az a hatalmas állat, amikor elém állott, a tüdőm felszorult a torkomba, percenként csak egyet tudtam lélegzeni, örvendtem, hogy elfutott. Na, az ilyen vadász mindig fog félni. Nem szégyen, nehéz az ilyen vadásznak, bárhova álljon is, a medve mindig feléje fog menni, mintha érezné.

Amikor vadász lettem cserkészni szerettem. Akkor még az volt, hogy egyedül mehettél, a vadat becserkelted, és úgy ejtetted el. A sűrűben nem tudhattad, disznó fekszik vagy medve, ilyen helyeken gyakran együtt vannak, nagyon észnél kellett lenni, félelemnek nem volt helye.

Nem tudhatod, milyen medvével találkozol, valamelyikre rászólsz, és elmegy, a másik pedig megtámad. Fiatal vadász voltam, jöttem le az erdőről, vak út volt, tudtam, hogy a disznók ottan szoktak tanyázni, gondoltam, megnézem, egyszer pillantok fel, látom, egy medve meg van feküdve. Utána lemértem, tizenkét méterre voltunk egymástól. Mikor meleg ősz van, gödröt ásnak maguknak a medvék, hátsóikat oda beteszik, és ott szunnyadnak, nézelődnek jobbra-balra, nem akarnak megmozdulni, hűsölnek, pláné mikor jó makktermés van, és meghíznak. Ez a medve végig nézte tizenkét méterről, ahogy én ott jövök le. Elengedett. Jövök le tovább, lennebb még volt egy vackoló hely. Egy árok húzódott végig, néztem, hol tudok átmenni, egy átjárót elszalasztottam, még bosszankodtam is, hogy átmehettem volna, és akkor közelebb kerültem volna a disznókhoz, mikor egy feketeség megjelenik. Harminc méterre lehetett, egy medve, de aki nem tudja, hogy az a távolság a medvének három ugrás, és ott van, olyan gyors, hogy azt nem lehet elképzelni. Nekem rontott, gondoltam magamban, ez most itt engem széttép, de megállt az árok szélén. Hogy miért nem jött tovább, nem tudom, mint ahogy azt sem, hogy mi történt volna, ha átmentem volna az árok másik oldalára.

 

Régen több volt a medve, mint most

 

Arra is kíváncsiak voltunk Ricsivel, hogy mit szól ahhoz, Vilmos bácsi, hogy most ilyen sok a medve.

– Akkoriban több volt, mint most – kaptuk a meglepő választ. – Akkor volt olyan hajtóvadászat, amikor egy hajtásból harminc medve jött ki. Jó, most már nem járok vadászni, de hallom, hogy most is kijön akár tizenöt medve is egy hajtásból, de mégis azt mondom, akkor több volt.

Vilmos bácsit végezetül arról is kérdeztem, mit javasol azoknak a kirándulóknak, akik erdőre mennek, milyen óvintézkedést tegyenek, hogy elkerüljék a medvetalálkozást?

– Még mielőtt az erdőbe bemennének, már az erdőtől kétszáz métere, hangosabban beszélgessenek, énekeljenek, mindenképp hangoskodjanak, hogy a medve idejébe vegye észre, és legyen ideje elmenni. Jó, ha több féle hangon szólnak, hogy a medve higgye azt, hogy sokan vannak. A bocsos medvétől pedig kimondottan óvakodni kell.

Nem is sejtettük akkor Ricsivel, hogy másnap reggel már alkalmaznunk kellett a tanácsot. Hajnali cserkelés után, amikor az autó felé haladtunk csendben, mert megszoktuk, hogy csendbe járunk, hogy ne zavarjuk a vadakat, mert mi épp látni, fotózni járunk ki az erdőre-mezőre, megleptünk egy medvét. A medve vett észre elsőnek, húsz méterre sem volt tőlünk, ordított, morgott, tépte, hányta az avart, Ricsivel pedig változatos hangon szóltunk a medvéhez, amíg végül odébb állt. A tanács ez esetben bevált.

 

Hirdetés
Hirdetés
Névtelen hozzászólás

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Hozzászólások